vaddisznofitnesz.blogspot.comvaddisznofitnesz.blogspot.comvaddisznofitnesz.blogspot.com

ez a blog.hu egyre furcsább a reklámizéivel meg a kommentmicsodáival. nemsokára találkozunk a blogspoton.

önmagam egyik torkolatában
önkéntelenül megpihenek
fárad a test már, s fárad az elme
- s fárad a hát mellyel cipelek
önmagam által összeterelt bút
s fényt is ugyan bár nem vakit el
ennyi a jussom - ennyi tiéd is
hogy kevered: most dönteni kell

zord idők jártak a fejünkre, nem volt mit enni, a fonnyadt krumplihéj fogyóban volt, azt is rég sótlanul ettük. és mitagadás, szótlanul. nem volt már kaja nagyon, mondom, tehát egymás szemére hányni sem volt igazából mit. százszor is átrágtuk már magunkat, étel híján - jobb híján - a gondokon. hogy ki volt a hibás, ezt ezidőtájt nem firtattuk. volt, nem is sokkal azelőtt, hogy de, azonban időről időre felhagytunk ezzel a rossz szokással. a halált okozó testi sértést én hajtottam végre, a felhergelést ő. a kettő közti rövidke kavarodásban pedig mind a hárman nyakig benne voltunk. amikor még a krumplihéj friss volt, meg amikor még krumpli is volt a héj alatt, illetve előtte is, sokszor előkerült a téma, hogy hogy eshetett ez meg, itt, velünk, ebben a családban. nem ilyennek ismertük meg egymást. ha én hoztam fel, akkor mindig finoman vágtam bele, de már csak amikor annyira baszta a csőrömet a pökhendisége, hogy valamivel vissza kellett vágnom. persze a finomság gúnyt rejtett, ami mart, mint a kénsav. ha ő hozta fel, nos, könnyebb dolga volt - pökhendi is volt, mondtam ugye? elég volt a konyhakéssel hadonásznia egy kicsit a rendeltetésszerű használat előtt. ő mégis ritkán élt ilyesfajta finom humorral, ellenben előszeretettel használta viták döntő érveként a "gyilkos" szót, leggyakrabban a következő kontextusban: "nem mindegy, úgyis gyilkos vagy?" sokszor kedvem lett volna csattanós választ adni - az arcára, sőt, mi több, valami nyomatékot adni a véleményemnek, de a hozzávaló eszköz nála volt. de ilyenkor végletekig fáradtnak, elnyűttnek éreztem magam a hasamban kavargó düh ellenére, ezért megelégedtem a tudattal, hogy megtehetném, és senki nem akadályozhatna meg. és senki nem is fog, amikor majd megteszem. hogy meg fogom-e tenni, ez persze nem volt kérdés, talán még benne sem, hiszen addigra már ismert, minden jót és minden rosszat, ami valaha voltam, és sejtett mindent, ami valaha leszek. mire a krumplihéj is elfogyott, addigra tehát ráuntunk már egymás folytonos zrikálására, valahol - ki mélyebben, ki kevésbé mélyen - mind a ketten tudtuk, hogy nem érdemes egymást száz százalékig okolni mindenért, a hiba bennünk volt, de már nincs bennünk, veszekedtünk, leszúrtuk, megijedtünk, eltitkoltuk, elzártuk, felfaltuk, egy kicsit ő is lettünk, enyém a szíve, övé a mája, enyém a tegnapja, övé a mája, enyém a lépe, övé az epéje, enyém a karja, övé a lába, enyém az agya, övé a mandulája. a lelkét elfeleztük.

miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved! jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképp a gennyben, úgy a földön is. a mi minden napi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsáss meg a vétkeinket, oi módon, miképp mink is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. ne vigyél minket a kísértésbe, és szabadíts meg bennünket az orosztól, mert tiéd a laptop, amin itt gépelek, a mobiltelefon, ami nélkül ma már élni is nehezen tudnék, de bizony még szonja macska is a tiéd, ha valakié egyáltalán, és ugyanezen analógiával én magam is a te kiszáradt kezedben vagyok, nyomok is rá egy kis neutrogenyát, hogy ne nézz má úgy ki mint aki egész nap a kertben kapált. és akkor hát tiéd ugye weörös sándor is, hiába én csak ezt írom, ő meg azt, hogy

Elmegyek elmenni
maradok maradni
elmegyek maradni
maradok elmenni.

Szaladok szaladni
megállok megállni
szaladok megállni
megállok szaladni.

Fölkelek fölkelni
leülök leülni
fölkelek leülni
leülök fölkelni.

Születek születni
meghalok meghalni
születek meghalni
meghalok születni.

hadd ne ragozzam túl ezegyszer. a kezedben a kulcs.

istenem, istenem, vajon mi lelt engem? - üvöltöttem torkomszakadtábul, majd a fejemre nyomtam azt a flakon turhát, amit így, 35 fekvőtámasz és 90 szabályos felülés után minden este szoktam. gyűjtöm napközben, fejembe borítom este 9 óra 12 perckor, mint kabos elvtárs a kalapját-ját-ját kalapját-ját-ját. aztán mindig megyek, és lemosom, de tegnap hogy-hogynem valahogy mégis ragacsos fejjel szenderedtem el, hiszen miért is ne, nem kiváncsi rá úgyse senkise. hogy elfelejtettem a mozdulatsort, vagy direkt történt így, nos erre inkább boruljon a feledés mély homálya! én még tudom, emlékszem, hiszen tegnap történt, de nektek a világ összes pénzéért sem mondanám el. történt tehát, hogy a flakon turha a hajamba ragadva maradt, és úgy ahogy voltam, csatakos hónaljjal, büdös lábbal, szarcsimbókos térddel és flakonturhás hajjal a villanykapcsolóhoz léptem, lekapcs, ágyba be, takaró nyakig, és hosszas meditálásba kezdtem erről az egész hülyeségről, ami történik nap mint nap, reggeltől estig, estétől reggelig, különös figyelemmel kísérve az éjszakát, a reggeli 7.00-át, a delet, a meghatározatatlan pillanatot (de minden nap van legaláb egy), amikor elfog a düh, amelytől vezérelve szálanként kitépem a tollaimat, hogy másnapra kinőjenek, aztán a pillanatot, amikor megérkezem a h.e. utca 15 II/17-be, ahol a lótuszvirág virágzik minden áldott este 19.24 és 19.34 között, a 13. fekvőtámasz ismét meghatározhatatlan időpontját, a 47. felülését, a 20.40-et, amikor előveszem a hegedatokból a hegedát, hogy rázendíccsek a keservesre (trad. arr.) lurkó fél x-et porig alázó módon, a 21.00-át, amikor minden második nap felszaladok a harmincnyolcezerhétszázötvenhetedik emeletre, hogy lehozzak az égrül egy csillagot (onnan pont elérem), és minden másik második nap pedig tollbamondok egy valahavolt tánmegisholt indiánnak, aki a halántékomon 10 percenként kis ideig tikkelő eret napról napra láthatóbbá teszi, hogy higgyetek végre nekem is, valamiben legalább, ha már a lényeget nem fogjátok fel, a 21.16-ot, amikor a falkonturhát általában - teccikemlékezni, ugye, tegnap nem - egy mezei riherongy segítségével eltávolítom a hajzatomból, és végül a 22.00-át amikor rendszerint nyugovóra térek, ami persze sosem nyugtat meg, csak miután a macska méltóztatik a hasamra mászni, kicsit dagasztani, aztán megnyugodni, elfeküdni, kurválkodni, dorombolni. talán ő szel le mindig kis darabokat a nyugalmából, csak egy girizdet, de nekem már az is untig elég, lassan álomba szenderülök.

de. mint mondottam volt, nem így tegnap, 21.16-kor ugyanis ahelyett, hogy a napirendből kinéztem volna a teendőt, fogtam magam, megettem a gondosan megmosott kiwit, és eldőltem, csak úgy koszosan, és reggelre a fejemhez épült a párna. lett is belőle haddelhadd, mert a hajnali későnébredés után nem volt sok időm szarakodni vele, megpróbáltam először puszta kézzel eltávolítani, aztán pajszerral, konyhakéssel, fejszével, tükörfűrésszel, paksi atomerőművel, pentagonnal is próbáltam, de még egy új, mindaddig a pontig kipróbálatlan új tetveszsidó csodafegyverrel is kísérletet tettem, de mindhiába, az én jóédesanyámtól kapott párnám bizony beleragadt a hajzatomba, és - nem kockáztatva a további késlekedés által előrevetített szörnyűségeket - nekiindultam a setét éjszakának, úgy, ahogy voltam. volt is nagy csodálkozás, hátammegettkuncogás, térdcsapkodás, lapockalapogatás, mígnem egyre vörösödő, később pedig elfeketülő arcomból kedves gályarabtársaim meg nem értették, hogy ennek bizony a fele sem tréfa, és inkább visszarévedtek, ki a munkájába, ki egy tányér toszkánai paradigmaleves, ki pedig egy kibelezett egerészölyv fölé.

zúzmara borította a szembeház ablakát, amire a kilátás nyílott erkélyemből, messze-messze el lehetett látni, és mire a nap felkelt, és első sugara végre a rue rodier ucca 39 fölső emeletét is elérte, addigra én is feleszméltem az elrévedésből, és feltűnt, hogy a bulvárosztag mai ingyenkurvája a szokásosnál is tschötschösebb, és a szokásosnál is közelebbről mutatják a segge lukát, és hopp!!! abban a pillanatban arra is ráeszméltem, hogy egy párna van a fejemhez ragadva. mit volt mit tenni: fejberúgtam a legközelebb ülőt, megvártam, amíg csendesen, de határozott mozdulatokkal, és kötelességtudóan arrább vonszolja magát, elfeküdtem a hosszú fehér asztalon, és lassan elszenderedtem.

néha annyira egyedül érzem magam, itt, az emberek között, annyira magányosnak, elveszettnek, különállónak, egy darabnak, nagynak, de túl kicsinek, ufónak, visszafejlődöttnek, elszorítottnak, elszigeteltnek, gyengének, hogy minden elől elzár. mi ennek az oka? mit keresek itt? és miért nem megyek el ha nem jó? miért nem lépek egyről a kettőre?

(hja, ha valaki tudja a választ, mondhatja)

büdösbogár, a nyavalya törne ki! – kiáltottam, míg kiáltani sem volt érdemes, aztán – álmomban – megfogtam a büdösbogárt, nyakon lőttem egy AK-45-össel, életveszélyes sérülést okozva ezzel neki. aztán becsületes orgyilkos módjára felhívtam a rendőrséget, meg a mentőséget, akik annak rendje és módja szerint 15 illetve 17 perc múlva meg is érkeztek. bűzösbogár közben bánatomra elvérzett, így gondtalanságból és aljas undokból elkövetett életveszélyes sérülés okozása helyett aljas undokból elkövetett, brutális és bunkó módon véghezvitt, kitervelt ízeltlábú-ölés bűntettének lapos gyanújával basztak be a smasszerek a smasszerautó hátul már összerókázott ülésére. lebilincselő élmény volt. kipeckelték a szájamat és kötelekkel rögzítettek a karosszériához, esélyesnek tartottak ugyanis szökésre. mitagadás, ön-, valamint közveszélyes őrült vagyok, emellett baltásgyilkos, tömegmészárló, és valóban, katatón állapotban ennél szemöldökhúzgálásra alkalmasabb cselekedeteket is véghez szoktam vinni, vécébe fojtom az áldozataimat, villanypóznákat tulajdonítok el, puccsmester és trójai faló is szoktam lenni, emellett kalandféreg módjára hétvégi családi kirándulásnak álcázva komplett nagycsaládokat is öldöklök, tántistul, újszülöttestül, kutyástul-macskástul. a smasszerautóból végignézették velem, amint a helyszínen bontják fel a büdösbogár kihűlt, (b)aszott testcincálmányait a pontos kórisme megállapítása végett. a halottkém végül aláíratta velem is a nyilatkozványt, miszerint “én, kalmár tibor elismerem, hogy jól irányzott barkónlövéssel kivégeztem vénkisasszony makai boglárka ízeltlábút.” a nem kívánt részt nem lehetett törölni, így odabiggyesztettem egy nagy x-et az aláírás helyére, hogy a halottkém nyugtával dícsérhesse a napot, és hívó kötelessége után eredhessen. ezután nem volt más dolgom, mint hogy várjak, míg fekete szimatszatyorba helyezik az áldozatomat, míg elhajtják a smasszerek az időközben összegyűlt, majd felhevült tömeget - még épp idejében, egy magas bajszos egérre hasonlító magas bajszos egyén ugyanis sárga kavicsokat kezdett gyűjteni és kisebb halomba felhalmozni, orgyilkosdobálás céljára -, ittak egy-egy kupica kisüstit, elszívták a békepipát, és végre-valagára belepasszintották hatalmas és egyre terebélyesedő seggvalagukat a smasszerautomobilba, hogy a területileg illetékes rendőrkakitányságra szállítsanak. ott finoman kitessékeltek a járműből, és átadtak a rendőrkakitánynak, aki mindjárt más hangot ütött meg: a kétvonalas cét. a kétvonalas cé fájdalmában a frissen született nyílt sípcsontsebhez tapasztotta pracliját, majd magas fejhangon óbégatni kezdett, hogy a rendőrkakitány szájon törölje, ő pedig – szerepe végéhez érve – eltűnjön a balszélen. ezután én következtem. hasonló bánásmódjára jobb híján hasonszőrűen reagáltam. az egyenruhás baromnak ez nem tetszett, borotvát rendelt hát az elülső hájamat takaró bőrt takaró szőrtömeg eltávolítása céljából. majd megvillantotta a szemem előtt is a pengét, hogy berezeljek. berezeltem. eztán lassan az arcomhoz közelítette arcát, mígnem a szívcsakrámban nem éreztem hagyma-, viszki- és nátriumszulfát öklendeztető elegyét kínáló bűzös lehelletét, és ordítva üvöltözte: ha nem működöm együtt vele, megnézhetem a pengét még egyszer, egészen közelről, a jobb szemem retinájába helyezvén – a kitépett bal szemgolyómmal.

de mit nekem a rendőrkakitány: a szájpecket egy messze földön híres, jól irányzott nyelvmozdulattal a smasszer arcába köptem, a következő kézmozdulattal kiszabadítottam magam a barna nylonfonálból, kikaptam a meglepettségtől megbambuló, hajilag őszbe forduló közeg már vénülő kezéből a borotvapengét és a már percek óta a fülem körül zümmögő okádék légy fejét egy laza, ám pontos mozdulattal elválasztottam a testétől.

le kellene peregjen rólam minden átkozott szó, ne tituláljon senki annak, ami vagyok, vagy épp nem vagyok. ne tituláljam magamat - szól erre Isemük gyermeke -, hogy ne tituláltassak. bennem van a mérleg nyelve, és amerre súlyomat helyezem, arra billen ki a mérleg maga. a szeretet dobozban van, a doboz résnyire nyitva, de ha széjjelebb nyitom, mi történik?

az álmok köddé foszlanak
a város csak egy forgatag
a lelkem szárnycsapás csupán
a szívem versenyzongorám

asztalra baszni, azt kellene, pedig a bizonytalanság van úrrá változva. le kellene tépni a gúnyáját. sőt, megvan az igazi: észrevenni, hogy a király meztelen. mielőtt tovább ragoznám, az asztalra baszok, ez most magamnak szól. nem a lyukasóra ez, hogy gyurkovics költő úr elszavalja legújabb szöszmötölését. cselekdni kell, például rákúrni az asztalra, lábat emelni, szájat nyitni, szót mondani, és előbb-utóbb péniszt hüvelybe helyezni, lehetőleg a sajátomét. a hebegés-habogás-bátortalanság triumvir sajnos ugyanúgy megtalálja a helyét a világban, mint bármi egyéb más, így hát az asztalra kell baszni.

az asztalrabaszás egyelőre jóanyám füléig jut el, ebben változások állnak be a jövő héttől, amikoron is ismét a belvárosba teszem át székhelyem. az ipar mellé megyek, másodmagamnak, egy kedves és helyes ámbátor kapcsolatban élő fősulistárs judit mellé, viszont lesz szobatársam is, egy réglátott szonja őnagyságában...

nos. a némileg impászibülnek tűnő missön az lesz, hogy szedjem össze magam, basszak az asztalra magamért, és mutassam meg magamnak, hogy képes vagyok racionalizált anyagi körülmények között Elégedett Tibor módjára élni, elszakadni attól a sokmindentől és sokmindenkitől, amitől és akitől kell. ebbe vetem bele magam a általam szükségesnek megítéltnél kevesebb hittel, viszont annál nagyobb elszántsággal.

ön dönt: kecmec és langy lábvíz vagy forradalom. és ha ilyen egyszerű lenne, már túl lennék a döntésen.

azt gondolod az egész világ a lábad előtt hever, de amikor lenézel, csak egy hajléktalan van ott. vastagcellux-szal egymáshoz celluxozva a két valahavolt cipője.

új számok ott.

<----------------------------------------

hosszú baszakodás után jobb híján eme kevéssé elegáns módszerrel osztanám meg feldmár andrás hétfői, ibs-beli szabadság, szerelem c. előadását. a minősége hagy kívánnivalókat maga után, de le fogom írni, hogy érthető, követhető legyen. legelsősorban magamnak, hogy felfogjam, mert a helyszínen fáradt voltam, és többet vártam magamtól, hogy többet fogjak fel az elhangzottakból.

hogy ott lehettem: köszönet tominak, aki elintézte.

parancsoljatok. a képre kell kattintani.

Update: a feltöltés javítva. A hanganyag a képre való kattintás után a megjelenő oldalon, a sendspace-ről tölthető le. Aki nem ismerné, hogy működik: az ugráló piros nyíl mögötti hivatkozásra kattints, és máris a tiéd az előadás hanganyaga.

zavar zavar hátán. tulajdonképpen erővel kell rávennem magam a blogolásra, mert már megint nincs kedvem elgondolkodni. de akkor mondjuk azt, talán jó arra is, hogy legyen értelme meditálni egy kicsit utána. bedaráltak a hétköznapok, és fogalmam sincs már, hogy merre van az amarra, mi a helyes irány, és hát vagy nem veszem észre ami a szemem előtt van, vagy pedig nem igazán kapok segítséget kívülről. vagy csak túl érzékeny vagyok már megint. mindenesetre elvesztettem egy kicsit ariadné fonalát. vagyis a sajátomat. a vágyaim kielégítése után kell rohangálnom, esetleg fontolva haladnom? vagy inkább meghajtanom a fejem, buzgón hálálkodni, hogy nem történt még ennél is nagyobb baj? mert történhetett volna! mindig van rosszabb. és mindig van persze jobb is. figyelni kell vagy tenni kell? talán inkább figyelni és tenni. és én most figyelek, teszek vagy figyelek és teszek? vagy nem figyelek és nem teszek? eltűnt a mérce.

a felelősség fája sem két nap alatt nő ki a földből, még ha locsolom se. még ha egyáltalán elültettem, se - márpedig elültetve el lett. azt hiszem. locsolni... föld... kinő... mind-mind megér egy-egy misét, mind-mind megérne egy-egy bejegyzést, egy-egy mélyvizet.

berky úr meg szabin van. úgy látszik neki is jár. :)

*

kaptam b-től egy képet szonjáról, amíg nem találkozunk és lakunk együtt ismét. szonjával.

várakozásomat felülmúlóan jó volt találkozni zsúval.
(és százból ha egyszer jó az már nagyon jó.)

tessék, nézzetek körül. használjátok a számítógépetek kurzorbillentyűit, esetleg a space gombot, azzal egész oldalt lehet lejjebbugrani, lehet videókat nézni, ha uncsi a szöveg, vagy gyönyörködni a fejlécben, hogy milyen kellemes fejű fiatalember (már legalábbis ami látszik belőle) néz 4 szemmel rátok, tessék, tessék. bemutatom a haragfalam, a szégyenfalam, az önmagamtól való elidegenedés-falam, a csalódottságfalam, a lemondásfalam, önbecsapásfalam, hitfalam, reményfalam, hazugságfalam, menekülésfalam, vágyódásfalam.

hogy hol kezdődött mindez, nos talán az anyaméhben, talán soksokszáz, ezer, tízezer évvel ezelőtt, de talán nem is olyan rég (ha jól emlékszem még játszottam egy gitáron), hiszen 10 éves koromban emlékszem, még ártatlan kisgyerek voltam. aztán minden elromlott, és most meg itt ülök a testvérem számítógépe előtt az anyám által fizetett önkormányzati lakásban a nyakamon 1 millió forint adóssággal, tele furcsa, némileg tisztuló fel-feltörő sirámokkal, magányosan, ragaszkodva a kishitűségemhez, a rossz életvitelemet nem tudom elengedni.

szeretnék jókat is mondani, de azokat hitnek, reménynek hiszem. és ettől sem tudok szabadulni. "ez el lett baszva, ez el lett baszva" - hogy a klasszikusokhoz is nyúljak. tessék rendbe hozni, egyedül, ha már másra nem számíthatsz. szakadj el a rossztól!, kedves tibor.

ajánlott előzene:

TRÉNINGMAN - harsant az énekszó mindenki ajakán. énekelte egész Pusztulat, az érsek, a járókerlő, a disznópörzsölő, a talizmánárus, röviden tehát, mint mondottam volt, mindenki. a város hőse ilyenkor szinpadias mozdulattal körülnézett, és lecsekkolta, amit amúgy pontosan tudott: hogy nincs körülötte az égvilágon senki. ujjaival ezután bosszúsan csettintett, majd grimaszolva nekiállt a rutinnak: felvette fajtiszta ARENA márkájú melegítőjét, beült a kabrió JEEP-jébe (ünnepnapokon illetve a világ megmentésekor egy kabrió MAN kamionba) és a város főutcáin át száguldva megközelítette a bűnszövetkezet fejének vélt (és minden alkalommal egyben valós) tartózkodási helyét - még ha ez csak két utcával arrébb volt is. A helyszínen csikorgósat fékezve megállt, beütötte a fedélzeti kömpjűterbe a koordináták kérését jelentő parancsot (angolul), és amíg a minilézer-lézernyomtatóra figyelsz, amint hangosan kinyomtatja a bűnszövetkezet fejének pigiripontos nevét, adatait és bonyulult függvények alkalmazásával kiszámolt, az elfogás pillanatában centiméterpontossággal a helyét, nos, igen, csak egy pillanatra nem nézel oda, ezalatt kinőtt TRÉNINGMAN kefebajusza. megmutatta a gyülekezőknek - mindig voltak - felkarja izmcsoportját, de a következő pillanatban már nem késlekedett tovább: felkutatta az akutális gazembert, háromszor csapta főbe, háromszor penderítette meg saját tulajdon tengelye körül, három kisebb rongyot (1 arzénos 1 éteres 1 ecetes) tömött a szájába, megkötözte, majd elvégzett tíz fekvőtámaszt - sanyarú sorsúak aszketipikus önjutalmazásaképp - majd az ilyenkorra már össz-vegyült tömeg elé vetette a magatehetetlen gazfickót, hogy azt még élve fölkoncoltassék. ezután otthon termett, magára zárta a fehér és mályvaszín csíkos tisztulószoba ajtaját, forrú fürdőt vett, monogrammos pamuttörölközőjében megtörülközött, megcsókolta a falitükör előtti polcon álló SZENT JEROMOS-minimellszobrot, hintett egy csókot a falra ragasztott megsárgult fekete-fehér sztálin-fotónak, és immár emberré változva a nappaliba sétált, s élte a mindennapokat.

egy nap csendőrök kopogtattak. jackil felkapta az otthonikabátját - a hosszú kastélyfolyosón hideg van, sajnálta a pénzt fűtésre -, és a bejárathoz haladt. ajtót nyitott, és a csendőrök se szó-se beszéd elkapták a grabancát és az őrsre siettek vele. az ügyeletestiszt felnézett a képernyőröl

(

), és átvette az ügyet: megfogta megkötözött embert, és belökte a rácsok mögé, tizenötöt fordított a záron, és visszaballagott az asztalhoz, majd nekiállt a papírmunkának. -ennek a fele se tréfa - mondta félhangosan jackil, és nekiállt tervének: nyöszörögni kezdett pont olyan hangosan, hogy az ügyeltestisztet idegesítse, és ezért odamenjen, és bekiabáljon a tenyérnyi ajtónyíláson: fejezd be, teee! te TRÉNINGMAN! -hát ennek már a negyede sem tréfa - gondolta jackil - rájöttek, ki vagyok. sebaj - kiáltott ekkor, és míg egyre izgulsz, és egy pillanatra a kelleténél kevésbé figyelsz oda, nos ekkor bizony kivágódott a rozsdamentes acélajtó, maga alá temetve az ügyeletestisztet. és a porfelhőből lassan tisztán kivehető volt a kék alapon piros TM feliratú hosszúujjú póló és a test, amit takart. ez ő volt. TRÉNINGMAN! nem akarta ám megölni a rendőrembert. "ÁLDOZAT NÉLKÜL NINCS ELŐREMENETEL" - kiáltotta az elhíresült mondását, majd arra gondolt: "az őrület kivétel az egyénben, de szabály a csoportokban."* 

kikapta az ügyeletestisztet az ajtó alól, megrázta, töltött neki egy pohár szódát és magára hagyta a sokkos állapotú rendőrt. szégyenszemre TRÉNINGMAN-ként sétálnia kellett hazáig. hazaérve rossz hír várta: -ACÉL ENDI algonosz bélpokol-járványt készül elterjeszteni - közölte jackillal hű inasa, anri. -a kémradarok dobták ki az infót - tette hozzá. jackil lerogyott az IKEA karosszékbe és gondterhelt arcán újabb ránc jelent meg. -szedd ráncba magad és mentsd meg a világot - kérte összehúzott szemöldökkel anri, majd tettetett fáradtsággal a gáztűzhelyhez sietett és megkavarta a tejfeles gombapaprikást.

jackil közölte: -rendben, ismét megmentem a világot, mégha rendőrei nem is számolnak már velem. nem kellek nekik. de sebaj, én úgyis az autonóm világmegmentő vagyok, se nem jó ember, se nem rossz ember, csak a világ megmentője. de az vagyok ám igazán.

körülnézett, nem látja-e senki, grimaszolt, csettintett ujjaival, és átöltözött ismét, tiszta ARÉNA TRÉNINGMAN tréningruhájába, visszasétált a konyhába, és evett egy tányérral a gombapaprikásból, nokedlival. a színpadiasan rosszalló tekintetű anrinak hanyagul odavetette: -ennyit a világ is várhat rám. anri lemondóan ingatta fejét. mikor TRÉNINGMAN még egy kisdobozos gyömbérsört is kibontott, s pimaszul egy kortyra legurította torkán, akkor anri magában fel is adta az egészet. már ő sem hisz TRÉNINGMAN-ben??? akkor hogy mentse meg a világot, ha már a rend őrei, az államelnök sem hisz benne? és hogyha már saját inasa sem, akivel együtt nyírták a füvet húsz évvel ezelőtt, akivel együtt vesztették el szüzességüket tizenhét éve a poznan-i piroslámpás negyedben? míg ezen a kérdésen gondolkodsz, azalatt hirtelen megjelent egy TUNGSRAM 60 wattos villanykörte TRÉNINGMAN feje fölött jobbra egy kicsit, szempillantás alatt térült, egy minutum alatt fordult és szinte azonnyomban kabrió JEEP-jében termett, átszáguldott a város fő utcáin, és a tizenhatodik kerület szélén csikorogva fékezve megállt. a fedélzeti kömpjűter commandline-jába pötyögte a parancsszót, és (- na most, ha figyelmes vagy, olvasó, most megláthatod azt a pillanatot, amikor kinő-) kefebajszával érzékelve a rádióhullámokat berontott a magas bérházba. egyenest fölszaladt a tizenkilencedikre, betörte a száznégyes ajtót, és néhány perc múlva összekötözve hozta le a még élő ACÉL ENDIT. nem várta tömeg azonban a ház előtt. csak egy rendőrautó. rálőttek TRÉNINGMAN-re, a szívét találták el. ACÉL ENDIT eloldozták, elnézést kértek, hogy későn értek ki, meleg kávéval és előmelegített pokróccal kínálták. eközben TRÉNINGMAN lassan kivérzett.

levezető zene:

RIP: paul newman 

* von friedrich nietzsce

a szabály, hogy nem törlünk ki bejegyzést, még ha méltatlannak ítéljük is más állapotban.

ic going tubi hard BÁT nát impászibll - mondta az árva hajós majd eltűnt a messze ködben, tudatva, hogy soha többet nem jön elő, így utolsó szavai valóban legeslegutolsó szavaknak tekinthetőek. ültem utána nem sokkal egy kelta nevű lerészegedőintézményben csontraszíva, és azon gondolkodtam, hogy tessék, mára is bevállaltam valamit. tán a folyamat kissé emlékeztet egy primitív úthenger speciálisnak semmiképp, annál inkább egyszerűnek tekinthető eljárására, de ez így még csak nem is igaz. azonban a figyelme ekkor megint a külvilágra révedt, és meglátta amint közeleg vissza majd el is húz előtte egy ember, egy ember, akit nemrég látott itt elmenni egy meglehetősen kirívó ruhadarabban: egy filcjellegű anyagból készült egyszerűnek primitív primitívnek egyszerű, népművészeti túlkapásokkal tűzdelt kabátságban. hát ez nem az a fickó, aki a környékről eszedbe jut - mondom magamnak, hogy ismét kicsit visszarévedjek magamba. ezen a helyen egy másik disznónagy magyar szokott sasszézni vagy sörözni. a vonalvezetés tehát megtaláltatott, lássuk ismét mit tud a külvilág:

amíít őszekuszál sznyárónaaszt bogozdkí téleeennnnnnnnnnn - énekelte beck zoltánnal az utolsó két sort és nem gondolkodott el. vagyis máson gondolkodott el. eszébe jutott, hogy amikor leült ide, egy pillanatra feltámadt benne egy ismerős keserédes (bittersweet) érzés, mégpedig karácsonyi hangulat. a fények voltak a felelősek, és amikor erre rájött, a fények elszégyellték magukat, megrpóbáltak valamely, ember által ismeretlen dimenzióba elbújni, méghozzá elhajlás által, de nem csaphatták be a teremtés koronáját, legalábbis a teremtés koronájának egyes receptorait biztosan nem. a teremtés koronája viszont óriási [és káros - a szerk.] rutinnal elhessegette a hangulatot, az érzést, de legalább azonnal elkezdett bosszankodni rajta. [felfogja, dolgozik rajta, szeretné megoldani, hogy ne meneküljön el az érzései elől, tudja, vagy inkább sejti esetleg reméli, hogy ez a helyes út - a szerk]. nos a karácsonyról eszébe jutott a sok benemteljesültvágyas karácsony és az az egy beteljesültvágyas meghitt karácsony.

ekkor megjelent a szomszéd asztalnál a pincér, akit, felpillantva a klaviatúráról, a kezében levő emblémás tálca miatt először nyilas katonának, majd egy pillanat múlva speciális rendőrnek nézett, azonban néhány meglepett, ijedtséggel kevert pillanat után megnyugodot, hogy az csak egy pincér.

hirtelen kiváncsiság fogta el, hogy másoknak milyen emléke van erről a beteljesültkarácsonyról, majd nyugtázta, hogy ki fog derülni aminek ki kell derülnie akkor, amikor ki kell derülnie és ott, ahol ki kell derülnie. a jövő láthatatlan, még ha egy-egy esetben sejthető is vagy azt hisszük, sejthető is, vagy egyesek számára bizonyos szeletei láthatók is. ezt egyetemes igazságnak könyvelte el, majd rágyújtott egy cigire.

ezt a filmet mindenkinek látnia kell - zárta le a fejezetet a blogíró.

a kelta sörözőben a ferenciek terén még ki lehet ülni ilyen hideg, borongós őszi napokon is a "teraszra". liberális gondolkodásra vall első blikkre, de amint bekapta az ember a horgot, nem lacafacáznak, meghúzzák a damilt. a pincértől tejeskávét rendelek és egy doboz cigarettát. a kávéval és a cigarettával kihozzák a számlát is - a cigarettáról. az 540 forintot ki kellene fizetnie - jelzi a pincér, akit korábban látványosan szidott le a fő(bb)pincér, mert nem tejeskávét hozott ki. a kávé utolsó kortya után már viszik is el a csészét (na jó, mondjuk egy perc múlva), majd kérdik: hozhatnak-e még valamit. egy pohár kólát kérek, ha lehet, nem meleget - mondom, mire a pincér: - megoldjuk. valóban nem hideg kólát kapok. a felszolgálással egyébként semmi gond, sőt, kifejezetten kulturált. a kóla elfogyasztása után ismét gyorsan elviszik a poharat majd két perc múlva kihozzák a számlát, kérés nélkül. rutinos és tahó. - olvasom a mai Népszakadtságban a saját vendéglátóhely-kritikámat a helyről, ahol ülök.

és ekkor váratlanul felcsendült a finálé:

krézi srác, a faszarcú blogger ül a söre fölött. (krézi srác nem azonos velem, bár kétségtelenül hasonlít rám, és kétségtelenül belőlem pattant ki, na persze csak a fejemből. de fontos különbségek vannak köztünk: a legszembetűnőbb, hogy nekem nincs faszarcom, legalábbis magam nem tartom hasonlatosnak fizimiskámat egy péniszhez.) rágyújt egy cigarettára, felbüfög némi sört, és kicsit jobban érzi magát, kicsit összeszedettebnek, mert látszat kapitány elétáncolt, egy egységnyi ideig a horizonton maradva lejtett egynehány tánclépést.
az események azonban felgyorsulnak: krézi srác, a faszarcú blogger gyorsan bekortyolja maradék háromheted korsó sörét, nem törődve az asztala mellett elhaladó dagadtlány-tiróval (de), szokásához híven kissé hanyagul és így némileg eredménytelenül elnyomja cigarettáját, és az utolsó pillanatban talán, amikor lehet, belecsimpaszkodik látszat kapitányba, aki nemlétezésénél fogva láthatatlan. igen. krézi srác tudja ezt, mindazonáltal most csakazértis belecsimpaszkodik, és miután legurítja torkán az aranyságra söritalt, publikálja irományát, kilép az alkalmazásból, férfias mozdulatokkal aludni küldi a számító gépet (különírás direkt, személyiséget adva ezzel a személyiséggel végképp nem rendelkező mechanikus eszköznek), gondosan beburkolja, és elindul, hogy találkozzon valakivel, aki még mindig nem kréziné, természetesen, mindazonáltal kiváncsian várja a találkozást. aztán majd ha... de most indulnia kell.

hát akkor szia mindenki.