istenem, istenem, vajon mi lelt engem? - üvöltöttem torkomszakadtábul, majd a fejemre nyomtam azt a flakon turhát, amit így, 35 fekvőtámasz és 90 szabályos felülés után minden este szoktam. gyűjtöm napközben, fejembe borítom este 9 óra 12 perckor, mint kabos elvtárs a kalapját-ját-ját kalapját-ját-ját. aztán mindig megyek, és lemosom, de tegnap hogy-hogynem valahogy mégis ragacsos fejjel szenderedtem el, hiszen miért is ne, nem kiváncsi rá úgyse senkise. hogy elfelejtettem a mozdulatsort, vagy direkt történt így, nos erre inkább boruljon a feledés mély homálya! én még tudom, emlékszem, hiszen tegnap történt, de nektek a világ összes pénzéért sem mondanám el. történt tehát, hogy a flakon turha a hajamba ragadva maradt, és úgy ahogy voltam, csatakos hónaljjal, büdös lábbal, szarcsimbókos térddel és flakonturhás hajjal a villanykapcsolóhoz léptem, lekapcs, ágyba be, takaró nyakig, és hosszas meditálásba kezdtem erről az egész hülyeségről, ami történik nap mint nap, reggeltől estig, estétől reggelig, különös figyelemmel kísérve az éjszakát, a reggeli 7.00-át, a delet, a meghatározatatlan pillanatot (de minden nap van legaláb egy), amikor elfog a düh, amelytől vezérelve szálanként kitépem a tollaimat, hogy másnapra kinőjenek, aztán a pillanatot, amikor megérkezem a h.e. utca 15 II/17-be, ahol a lótuszvirág virágzik minden áldott este 19.24 és 19.34 között, a 13. fekvőtámasz ismét meghatározhatatlan időpontját, a 47. felülését, a 20.40-et, amikor előveszem a hegedatokból a hegedát, hogy rázendíccsek a keservesre (trad. arr.) lurkó fél x-et porig alázó módon, a 21.00-át, amikor minden második nap felszaladok a harmincnyolcezerhétszázötvenhetedik emeletre, hogy lehozzak az égrül egy csillagot (onnan pont elérem), és minden másik második nap pedig tollbamondok egy valahavolt tánmegisholt indiánnak, aki a halántékomon 10 percenként kis ideig tikkelő eret napról napra láthatóbbá teszi, hogy higgyetek végre nekem is, valamiben legalább, ha már a lényeget nem fogjátok fel, a 21.16-ot, amikor a falkonturhát általában - teccikemlékezni, ugye, tegnap nem - egy mezei riherongy segítségével eltávolítom a hajzatomból, és végül a 22.00-át amikor rendszerint nyugovóra térek, ami persze sosem nyugtat meg, csak miután a macska méltóztatik a hasamra mászni, kicsit dagasztani, aztán megnyugodni, elfeküdni, kurválkodni, dorombolni. talán ő szel le mindig kis darabokat a nyugalmából, csak egy girizdet, de nekem már az is untig elég, lassan álomba szenderülök.
de. mint mondottam volt, nem így tegnap, 21.16-kor ugyanis ahelyett, hogy a napirendből kinéztem volna a teendőt, fogtam magam, megettem a gondosan megmosott kiwit, és eldőltem, csak úgy koszosan, és reggelre a fejemhez épült a párna. lett is belőle haddelhadd, mert a hajnali későnébredés után nem volt sok időm szarakodni vele, megpróbáltam először puszta kézzel eltávolítani, aztán pajszerral, konyhakéssel, fejszével, tükörfűrésszel, paksi atomerőművel, pentagonnal is próbáltam, de még egy új, mindaddig a pontig kipróbálatlan új tetveszsidó csodafegyverrel is kísérletet tettem, de mindhiába, az én jóédesanyámtól kapott párnám bizony beleragadt a hajzatomba, és - nem kockáztatva a további késlekedés által előrevetített szörnyűségeket - nekiindultam a setét éjszakának, úgy, ahogy voltam. volt is nagy csodálkozás, hátammegettkuncogás, térdcsapkodás, lapockalapogatás, mígnem egyre vörösödő, később pedig elfeketülő arcomból kedves gályarabtársaim meg nem értették, hogy ennek bizony a fele sem tréfa, és inkább visszarévedtek, ki a munkájába, ki egy tányér toszkánai paradigmaleves, ki pedig egy kibelezett egerészölyv fölé.
zúzmara borította a szembeház ablakát, amire a kilátás nyílott erkélyemből, messze-messze el lehetett látni, és mire a nap felkelt, és első sugara végre a rue rodier ucca 39 fölső emeletét is elérte, addigra én is feleszméltem az elrévedésből, és feltűnt, hogy a bulvárosztag mai ingyenkurvája a szokásosnál is tschötschösebb, és a szokásosnál is közelebbről mutatják a segge lukát, és hopp!!! abban a pillanatban arra is ráeszméltem, hogy egy párna van a fejemhez ragadva. mit volt mit tenni: fejberúgtam a legközelebb ülőt, megvártam, amíg csendesen, de határozott mozdulatokkal, és kötelességtudóan arrább vonszolja magát, elfeküdtem a hosszú fehér asztalon, és lassan elszenderedtem.
