kérdés: minek is böngésztem én ide, mit akarok. őszintén kiírni az érzéseimet, vagy inkább megmutatni valakinek, b-nek vagy annak aki olvassa, hogy nekem is van véleményem, amit én is a világ elé tárhatok. benne van mindegyik, és igen, leginkább b miatt van, mint ahogy úgy általában még minden körülötte forog, bár egyre átvittebb értelemben. ahogy imént győzőnek magyaráztam, nem tudom, IGAZÁBÓL miért is van az, hogy néha fogja magát a kezem, böngészőikont ragad, és b blogjára vagy iwiw lapjára navigál, és a szemem meg konstatálja, hogy b jobban van, hogy b élvezi az életet. ő csak magáról ír, mondhatja a kedves olvasó, tegyem én is ezt, foglalkozzam csak magammal, ne vele, mert amíg primer módon vele foglalkozok, addig stagnálok, addig lejtőn gurulok vissza, addig rablom az időmet, az idejét, az időtöket, az időnket. felmerülő okok: sajnál(tat)ni akarom magam, ragaszkodom, tudni akarom, mi van vele. gyúrjuk össze, és megkapunk valamit, amit nevezhetünk eredménynek, 5-öst messze nem kapunk rá az önismeret órán, talán egy kettest, egy hármasalát, de majd lehet, hogy üstökösként csap belém mindjárt a megoldás, és kiderül, hogy egy cekát ér az okfejtés. ha meg ötös az érdemjegy, akkor meg én vagyok csalódott, hogy ennyire kapom az ötöst, mert akkor dobhatom ki az egészet a faszba, és törődhetek bele, hogy ez az élet rendje.
nem vagyok valami istenesen. nem, szarul vagyok, hisztis vagyok, ha snowbordozni akarsz a hangulatváltozásaimon, akkor szedd össze minden hullámlovas-tudományod. ha pontosan meg akarnám fogalmazni, mi bajom, beletörne a bicskám. berky úrnak is próbáltam, hát, nem ment, más kérdés, hogy talán egy fokkal több fogalma lehet neki arról, mint nekem, habár nehéz elhinni, hogy amikor én nem tudom, én nem tudom megfogalmazni, akkor majd ő felüti a kiskönyvét, és kikeresi belőle. de mindegy is, mert talán nem erről szól a dolog, hanem arról, hogy ÉN találjam ki, ÉN tudjam megfogalmazni, ÉNÉNÉN. minenesetre viszonylag konkrét fázisokra oszlik ez az egész helyzet, van a masszívan okádék helyzet, vagyis volt. hangékra sikerült kusst parancsolni aztán. az tényleg egy masszív váltás volt. aztán azóta időnként MÁSHOGY vagyok. nem jobban, nem rosszabbul, máshogy. mindig egy kicsit.
beleragadtam most ebbe. úgy TERVEZTEM, őszintén fogok írni, de most csak egy bödön romlott mézben kapálózom. de angolóra, bar ladino, győző, munka, köszönöm, sikeresen beleültem inkább a mézbe.
lehet, buzi az angoltanár. megkérdezte, hogy nem iszom-e meg egy teát, mielőtt megyek. mondtam, thank you, but my first way is to drink a beer. rámszakadt a hétvégi sajtóügyelet, úgyhogy szépen angolul elmagyaráztam, hogy ügyeletes vagyok, és dolgoznom kell angolóra közben. nem aggódtam miatta, mondtam is, hogy minek, így is lehet angolozni, ha szabadkozok miatta, akkor jobb lesz?
---
De hogy hogy is van ez. Mit is érzek most. Ocsmány, szürke, húgyszagú érzés, réges-régi társ az utamon, bár talán egy percig sem élveztem, hogy velem van. Szürke, és el is tűnök tőle, nem vagyok, nem jelzem ittlétem senkinek, hiába ugrál mögötte ez a valami, aki akár az egóm is lehet, „vegyetek már észre”, kiabálja, hohó. Az agyamban szanaszét össze-vissza bogozott valamik, érzem, hogy mennyire össze van kuszálódva, menthetetlenül. Ki kellene bogozni, de minek is írom ezt, fogalmam sincs. Büdös vagyok, izzadság-cigi-sör-elegy, egy felesleges egymásmellettlaptopozós este, egy buzi angoltanár, egy ígéretes, de hamvában holt angolórára készülés, egy lesújtó és dühítő iwiwnézés, egy nem olyan hosszú de némi fájdalommal körített munkanap, b-veltelefononbeszélés okán, egy finom (mert hosszabb mint 5 óra) alvás, egy próbáloknemcsalódott(magamban(se))lenni zöldpardon, egy mostúgyseérdekelneúgyistenigazábólsenki-felismerés, egy pezsdítő beshodrom koncert, egy hm,ezpontolyasmiamilyetszeretnéklány megpillantása, egy héven-villamosongyökércsakralégzős utazás, egy világlegfinomabbkajájaevés, egy ocsmányvegyünkvalamitehelyettaszanaszétszakadtpapucshelyett-ötletbe belefingó – belerohadó – zakatoló keresgélés, és egy fos munkanap után mégis mire is számíthatnék.
Van amikor meg egész jó. Csak abba is belehisztizek. A vágyaim kielégítetlenek, azt se tudom, minek vannak, az enyéimek-e, ha rajtam múlik, kifogederülnivajon.
Most talán ennyit. Nem azt írtam, amit akartam, nem azt akartam, amit akarni kellett volna, nem is kellene akarni semmit. Azért vannak jó pillanatok, csak később a nagy részükről kiderül, hogy hiszti. Ön becsap? Önbecsap. Tudom, amit tudok: hogy nem jó ez így. Vagy, ha belegondolok, még ezt sem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, hiszen mi másért csinálnám magammal ezt az egészet. Mindenesetre amikor utazás közben tegnap szívtam magamba az energiát, egész vastag kihúzófilccel sikerült belevésnem az agyamba a magamban mantraszerűen mormolt micsodákat: hogy jól érzem magam, hogy képes vagyok jól érezni magam, hogy nem lesz ott b, hogy ha ott lesz mégis, akkor el tudom mondani, amit majd éppen mondanom kell.
Ti meg, kik ezt rajtam kívül még olvassátok, ne gondoljátok, hogy… gondoljatok amit akartok. Nem fogom megmondani. Még azt sem tudom általában, hogy én mit gondolok.
Alszom egyet. Ilyenkor más ambícióm már nincs. A többi kussol. Esetleg egy-egy csecs láttán még feltámad valami ősi ösztön árnyéka. De a többi tényleg sehol. Elástam őket ma estére.
