zord idők jártak a fejünkre, nem volt mit enni, a fonnyadt krumplihéj fogyóban volt, azt is rég sótlanul ettük. és mitagadás, szótlanul. nem volt már kaja nagyon, mondom, tehát egymás szemére hányni sem volt igazából mit. százszor is átrágtuk már magunkat, étel híján - jobb híján - a gondokon. hogy ki volt a hibás, ezt ezidőtájt nem firtattuk. volt, nem is sokkal azelőtt, hogy de, azonban időről időre felhagytunk ezzel a rossz szokással. a halált okozó testi sértést én hajtottam végre, a felhergelést ő. a kettő közti rövidke kavarodásban pedig mind a hárman nyakig benne voltunk. amikor még a krumplihéj friss volt, meg amikor még krumpli is volt a héj alatt, illetve előtte is, sokszor előkerült a téma, hogy hogy eshetett ez meg, itt, velünk, ebben a családban. nem ilyennek ismertük meg egymást. ha én hoztam fel, akkor mindig finoman vágtam bele, de már csak amikor annyira baszta a csőrömet a pökhendisége, hogy valamivel vissza kellett vágnom. persze a finomság gúnyt rejtett, ami mart, mint a kénsav. ha ő hozta fel, nos, könnyebb dolga volt - pökhendi is volt, mondtam ugye? elég volt a konyhakéssel hadonásznia egy kicsit a rendeltetésszerű használat előtt. ő mégis ritkán élt ilyesfajta finom humorral, ellenben előszeretettel használta viták döntő érveként a "gyilkos" szót, leggyakrabban a következő kontextusban: "nem mindegy, úgyis gyilkos vagy?" sokszor kedvem lett volna csattanós választ adni - az arcára, sőt, mi több, valami nyomatékot adni a véleményemnek, de a hozzávaló eszköz nála volt. de ilyenkor végletekig fáradtnak, elnyűttnek éreztem magam a hasamban kavargó düh ellenére, ezért megelégedtem a tudattal, hogy megtehetném, és senki nem akadályozhatna meg. és senki nem is fog, amikor majd megteszem. hogy meg fogom-e tenni, ez persze nem volt kérdés, talán még benne sem, hiszen addigra már ismert, minden jót és minden rosszat, ami valaha voltam, és sejtett mindent, ami valaha leszek. mire a krumplihéj is elfogyott, addigra tehát ráuntunk már egymás folytonos zrikálására, valahol - ki mélyebben, ki kevésbé mélyen - mind a ketten tudtuk, hogy nem érdemes egymást száz százalékig okolni mindenért, a hiba bennünk volt, de már nincs bennünk, veszekedtünk, leszúrtuk, megijedtünk, eltitkoltuk, elzártuk, felfaltuk, egy kicsit ő is lettünk, enyém a szíve, övé a mája, enyém a tegnapja, övé a mája, enyém a lépe, övé az epéje, enyém a karja, övé a lába, enyém az agya, övé a mandulája. a lelkét elfeleztük.