hát. tessék. leszek őszinte megint: úgy egy-két-két és fél héttel ezelőtt titkon egy ilyesmit vártam. annyira rohadtul, szarul, mocsokul éreztem magam, hogy elvártam, b is érezzen így. megértem önmagamat, nagyon rosszul esett, hogy pozitívan tudja felfogni, ami történt kettőnk között. és elvárom, hogy más is megértse - nem igazán értik meg, és talán igazuk is van. nem szép dolog ez tőlem.
most meg ismét b blogján jártam, és megkaptam az akkor hőn áhított bejegyzést, és most nagyon szarul érzem magam. szégyellem magam. de leginkább nem értem az érzéseimet, nem értem. szeretnék ott lenni, mellette lenni, persze tudom, hogy semmi értelme nem lenne, se azért, mert már nem vagyunk egy pár, se azért, mert a régi hatások alól nem tudnánk kivonni magunkat, azt hiszem. nem hiszem, hogy tudna rám számítani, mint segítség. és szomorú, de ez már így van, nekünk most nincs ilyesmi közös feladatunk. de leginkább nem értem az érzéseimet, mondom ismét.
annyi de annyi feladat van még előttünk, előttem, és megint előbújt a kisördög, és türelmetlen vagyok, magammal, ami a legfőbb hiba, és másokkal is. én nem érzem, hogy jó helyen lennék egészen, vannak jó dolgok körülöttem, de ilyenkor egyedül érzem, ahogy forr körülöttem a levegő, anyámmal nem tudok egy normális szót váltani, ingerült vagyok, ha "itthon" vagyok. heti 45 perc a 168 órából messze nem elég. több segítségre van szükségem ahhoz, hogy "magamhoz kerüljek közellebb" - mint te is írod, b -. gondolkodom, gondolkodom, hogy ki van még, aki mellett igazán. még ha marha etikátlan is nyilvánosan ilyet írni. pedig valójában nem az, mert ez megint csak nem akaráson, nem a másikon múlik, hanem azon, hogy van-e valami x és y között. (és isten ment, hogy megbántsak ezzel bárkit, de így ézem. akinek ez szarul esik mégis, az joggal dühös rám.) gondolkodni, észrevenni, egy dolog. felismerni egy másik dolog. engedni meg aztán egy jóval nehezebb, harmadik dolog. hiába próbálok nem türelmetlen lenni magammal, azért elég nagy lélekjelenlétet kíván.
és megbocsátani, bárkinek, bármit, hol van, hol van... messze. próbálom nem szuggerálni ezt magamba, de hát mégis így érzem. azt is messzinek érzem, hogy kimondjam magamtól, hogy kinek, mit kéne megbocsátani. feldmár valami olyasmit ír, és mélyen egyetértek vele, hogy hiába is akar az ember megbocsátani, ez megint nem akarat kérdése. hiába van tele a lelkem jósággal, fogalmam sincs, hogy ezt a mélyen betokosodott mocskot, szörnyet, a haragot hogy kell elengedni. és érzem, és tessék, és üvölt a szívcsakrámból a harag. haragszom mindenkire, aki valaha rosszat tett. rájuk haragszom? nézzük csak: inkább magamra haragszom, hogy úgy csináltam, mintha nem bántana. roppant ügyes. gratulálok. de azért haragszom másokra is. azokat is el kell engedni. és a legnehezebb lesz megbocsátani magamnak, hogy hazudtam másoknak, hogy hazudtam magamnak is, hiába, hogy sokszor tudatlanul, öntudatlanul. meg kell bocsátani magamnak, hogy lusta, kényelmes vagyok, mert bazmeg haragszom érte magamra, sőt, mégcsak nem is én haragszom, haragszik bennem valami, valaki. és tudom milyen az, amikor valamit felismerek, tudom: az olyan, hogy felismerek valamit, és aztán még sok idő, hogy valami véletlenül kibuktatja belőlem az elengedést. és most csak kapisgálom ezeket a dolgokat. és nem tehetek mást, mint hogy hagyom, hogy történjenek ezek. nem tehetek mást, mégis teszek mást, mert türelmetlen vagyok sokszor. mert nehéz az élet a bőrömön kívül is. most berky úron kívül nincs társam. amikor itt bejegyzés-írás közben belejövök, akkor még magam néha társ, vagy inkább társ-szerű, mert néha megért, néha megérez valamit abból, amit ide írok. bármily abszurd is.
de elkalandoztam, és visszatérnék egy pontra: nem értem, mit érzek, amikor b bejegyzését olvasom. amit kapisgálok: befostam: ha neki nem megy, nekem se fog. pedig ez csak a régi elgondolás: én vagyok a gyengébb, a gyenge. a régi hatás.
azon gondolkodtam ma, hogy mennyire nem látom az elmúlt két év fejlődési útvonalát. önbizalom-hiány, ugye. de ez nem pontos: hiszen látom, hogy értelmes dolgokat írok ide, tán egyesek számára meglepően értelmes dolgokat, bár igazán nagyot azok néznének, akiknek fogalma sincs arról, hogy ez a blog létezik. de közben leesett: persze, hogy nem látom a fejlődést, hiszen nem kamatozott: egyelőre csak szopok vele, mert el lettem hagyva. hiába vagyok jobban, mint két hete, de nincs kivel megosztani.
úgyhogy egy bocsánatkérést azért én is elsütök, hadd üzenjek megint. bocsáss meg, hogy azt kívántam, bár ne lennél jól. most azt kívánom, hogy légy jól. (legyek megint őszinte: azt érzem, nekem lenne úgy jobb, ha te jól lennél. mert akkor van remény - és akkor most megint saját farkába harapott a kígyó: a régi hatás, a gyengébb-erősebb felosztás). úgyhogy akkor kezdem előről: bocsáss meg nekem, hogy azt kívántam: szenvedj. ne szenvedj. azért, mert magam után neked kívánnék utoljára szenvedést. ha ninc más választás, szenvedhet tőlem bárki, csak te ne. és én ne.
ezt még korábban írtam, csak nagyon sok mindent közbevetettem, mindenesetre szép befejezés, és maradjon is itt, mert bár nagyjából elhangzott már, mindazonáltal benne van, amit érzek. ordít, üvölt, lángol a szívcsakrám. talán nem kéne megmagyarázni miért. azért megpróbálom. hátha igaz. azért, mert szeretem, szeretem b-t, és majd belehalok, hogy így érzi magát.
