este van, és elég erőt - és bavallom, némi kiváncsiságot - éreztem magamban ahhoz, hogy kicsit visszaolvasgassak.

a hétvégén egy kedves ismerősöm laptopján is megtettem ugyanezt, de akkor nem volt elég erő bennem: sírás lett a vége, messzeségbe révedő, szívszorító sírás, mert hiányzott b. most is hiányzik, általában hiányzik. a jelenléte, az okossága.

tehát kicsit visszaolvastam, az én régi blogommal kezdtem. és nem remegtem bele, el mertem olvasni, nem kapkodtam el a szemem gyorsan a betűkről, nem húzódott össze fél milliméteresre a f***m, nem bőgtem el magam. és ami volt: egyetértettem magammal, tetszett, amit írtam idén március 22-én. természetesen tudatában vagyok, hogy mi került azóta felszínre, sőt, annak is egyre jobban tudatában vagyok, hogy mi is történt az elmúlt egy hónapban PONTOSAN, az elmúlt két hónapban PONTOSAN, egy kicsit még a közte lévő eltelt időre kell gyúrni, hogy ott mi történt. de azt is kapisgálom. okos vagyok. rájövök lassan segítség nélkül is. és erős vagyok.

aztán beleolvasgattam az ő régi blogjába is. és ott is gyönyörű dolgokat olvastam. és ott se kapkodtam el, és ott se húzódott össze. és most se húzódik össze.

és nem nagyon értem, és sajnálom. vagyis éppenhogy kezdem érteni, és ezért is sajnálom.

csak a szemébe még nem biztos, hogy lenne erőm mondani. és ezért és most és itt megint bejön, amit korábban írtam: üzengetés ez vagy önkifejezés? mind a kettő. mert mind a kettő egy és ugyanaz - is.

és amik a blogokban voltak, és ami most van: egyik sem igaz, és mind a kettő igaz. szeretem ezt a lányt, és ez a lány elment. menjen. nem én nem vagyok elég. neki nem vagyok elég. ezt valójában szörnyű leírni, meg is könnyezem.

csak fura, hogy így elrohadt ez a gyönyörű, földön túli boldogságrész-dolog ennyi idő alatt. és van valaki, aki még hiányzik.